A közelgő Új kenyér ünnepe alkalmából egy mesével szeretnénk kedveskedni a gyermekeknek. És mi másról is szólhatna a mesénk, mint a kenyérről! Fogadjátok sok szeretettel!
Ismeritek Győr városának fenséges királyát? Én magam sem ismerném, ha a minap nem tért volna be a Sóbarlangba. Bizony ám! Éppen az ablakokat tisztogattam, és a helyére tettem a játékokat, amikor egyszer csak látom, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta a király. Díszes gúnyát, hatalmas palástot viselt, a fején ékkövekkel kirakott korona volt. Minden munkámat félbe hagytam, és odaléptem hozzá:
– Fenséges királyom, mi járatban van itt?
– Hosszú utat tettem meg, s a java még hátra van, de nagyon elfáradtam és megéheztem. Megpihenhetek, mielőtt tovább indulok?
– Természetesen- válaszoltam a királynak, és rögvest egy szelet friss kenyérrel kínáltam. Megörült a kenyérnek a király, és amíg falatozott, elmesélt nekem egy történetet.
– Hajdanán folyton csak libacombot, vadpástétomot, csirkepaprikást, gyümölcstortát készített nekem az udvari szakács. Egy szép nap azonban ráuntam a sok csemegére. Magamhoz hívattam a szakácsot, és parancsba adtam, hogy süssön nekem valami igazán különlegeset aznap; valamit, amit még sosem ettem. Megmondtam neki, hogy ha nem teljesíti a kívánságomat, még aznap karóba húzatom a fejét.
Teltek, múltak az órák, elérkezett az ebédidő. Korgott a gyomrom, alig vártam, hogy valami igazán finomat ehessek! Elfoglaltam királyi helyem az asztalnál, és vártam az első fogást, azonban az csak nem jött. Odarendeltem hát magamhoz a kancelláromat, és megkérdeztem tőle, hol késik az ebéd.
– Az udvari szakács megszökött- válaszolta reszketve a kancellár.
Ezt hallva szörnyű haragra gerjedtem! Azonnal felnyergeltettem a lovamat, és a legjobb katonáimmal a keresésére indultam, hogy mihelyst megtalálom, azonnal karóba húzassam a fejét. Lovagoltunk a seregemmel árkon, bokron át, s egy erdőn keresztülhaladva horkolásra lettünk figyelmesek. Kerestük, vajon honnan jöhet a hang, és egyszer csak megpillantottuk az egyik hatalmas fa tetején a békésen szundikáló szakácsot.
Megparancsoltam a katonáimnak, hogy azonnal vágják ki azt a fát! A fűrészelésre persze felriadt a szakács, és félelmében reszketni kezdett. Ekkor esett ki valami a kezéből; és az a valami egyenest az én kezembe hullott.
– Mi légyen ez, szakács?- kérdeztem dühösen a szakácstól.
– Kenyér, fenséges királyom! Magammal hoztam, hogy ne haljak éhen, ha sokáig kell bujdokolnom fenséged haragja elől.
Éhes voltam, nagyot haraptam hát a szakács kenyeréből. És biz’ Isten, olyan finomat még életemben nem ettem! Ropogós volt a héja, puha és meleg a tésztája! És az a mennyei illat! Minden haragom azonnal elszállt. A szakácsnak lovas kocsit hívattam, azzal vitettem vissza a palotába. Azóta bármi ebéd is kerüljön az asztalra, az udvari szakács mindig friss kenyeret süt nekem mellé.
Mire a király a történet végére ért, el is majszolta a kenyeret, amivel megkínáltam. Ezután elővette bőrkulacsát, nagyot kortyolt belőle, majd udvariasan megköszönte a lakomát, és távozott.
Én pedig csak álltam az ajtóban, és néztem őt, ahogy ellovagolt. Micsoda szerencse- gondoltam magamban-, hogy délután nem ettem meg az uzsonnámat. Így volt szerencsém vendégül látni a Sóbarlangban Győr városának fenséges királyát.
(A legfinomabb falat című népmese alapján)
