Pánik van; bár egészen pontosan inkább valami posztpánikszerű állapot. 2020 első hónapjaiban a világban végigsöprő koronavírus-járvány miatt érzett rettegés begyűrűzött a családokba, beszivárgott az elménkbe – hogy ott más típusú félelmeket indukáljon. Féltettük az egészségünket, esendőbb szeretteink egészségét; féltettük a szabadságunkat, a megélhetésünket, a nyarunkat, a szociális életünket. Majd az egész cirkusz elpolitizálódott, megtelt konspirációkkal, és olyan szélsőséges álláspontokat (és ezek köré szerveződő, többnyire online együttállásokat) is kitermelt, mint a vírustagadók, vagy az oltásellenesek csoportja. Ami persze harcos egyet nem értésekhez, konfliktusokhoz vezetett a mikrokörnyezetben (családi és baráti kapcsolatokban), és világviszonylatban egyaránt.
A világ a feje tetejére állt.
Indulat uralkodik, gondolat helyett. Tudatosság helyett ösztönök, feszültség és félelem. Információ helyett félinformációk; tájékoztatás helyett manipuláció. Mindenki gyanús, aki tüsszent. Aki maszkot visel az gyáva és megvezethető, aki nem visel, az önző és felelőtlen. Ömlenek ránk a statisztikák, az arányszámok, olyan szavakkal bővült az aktív szókincsünk, mint a mortalitás vagy a PCR teszt, mindenki egészségügyi szakember lett, mindenki állást foglal, mindenki megmond. A szűretlen hírcunami önkéntes virológusokat, epidemiológusokat képzett az utca emberéből.
Nemrég eszembe jutott az a néhány évvel ezelőtti, vérlázítóan idétlen, életszerűtlen és bárgyú reklám, amiben a kislány megkérdezi az anyukáját, hogy mit kell mondani, ha valaki köhög. Robitussin- hangzik a válasz az egészségtudatos édesanya szájából, és természetesen már ki is vette a konyhaszekrényből a köhögéscsillapító csodaszert. Hát, most nem mondjuk, hogy Robitussin, sem azt, hogy kuckuc, sem hogy jobbulást, sem pedig, hogy fojtsd meg, Atyám, ne kínozd (nagyszüleim szavajárása volt). Most azt mondjuk, hogy Takarodjál haza, két hét karantén!
Hova akarok kilyukadni?
Hiányolom az ésszerűséget. Domesztosszal gargalizálunk, hipóval súroljuk le a kézfejünk felső hámrétegét, leszállítjuk a buszról az allergiától prüszkölő kisgyereket, percenként frissítjük a hírportálokat, miközben szipákoljuk a városi szmogot, rákosra dohányozzuk a tüdőnket, szemetet eszünk, és az általános iskolás tesiórán mozdultunk meg utoljára (már ha épp nem tudtunk igazolást szerezni).
Hol marad a tudatosság?
Azt az időt, amit eddig a koronavírus hashtaggel percenként megjelenő bulvárhírek böngészésére fordítottunk, használjuk inkább bicajozásra, kirándulásra, futásra, vagy nézzünk be a Sóbarlangba egy száraz sóterápiára. Azzal a mozdulattal, amivel eddig a zsírban málló hamburgerért nyúltunk, vegyünk ki egy friss paradicsomot a hűtőből. Azt az energiát, amit eddig a rettegés vagy éppen a tagadás emésztett fel, fordítsuk inkább saját magunkra és a családunkra. Kezdjünk el belülről építkezni, felelősséggel, tudatosan.