Miért könyörgünk a gyereknek?!

Felesleges, ugyanis hallja ő, első alkalommal is, pusztán nem vesz róla tudomást. Bemegy a fülén a hangod, majd keresztülillan egy szűrőn: van-e kedvem hozzá? Amennyiben pozitív válasz érkezik (van kedvem hozzá), akkor megteszi, ha azonban negatív válasz jön (nincs kedvem hozzá), akkor nem teszi meg. A pozitív választ pedig semmilyen formában nem indukálja az, ha anya papagájüzemmódban kérlel.

Motiváció gyermekkorban

A gyermeki elme az örömkövetés és a fájdalomkerülés elvén működik. Ha egy tevékenység örömet okoz, akkor csinálja, ha fájdalommal (vagy kellemetlenséggel) jár, akkor nem csinálja. Ez persze serdülőkorban változik, és a cél érdekében megjelenik valamilyen típusú szabálykövetés (vagy éppen lázadás), azonban a kisgyerekre ez még nem jellemző.

Szülő-gyerek hatalmi harcok

Ha a szülő könyörög, a gyerek pedig ellenáll, az nem más, mint egy játszma, ha úgy tetszik, hatalmi harc, melyben a szülő már a kérleléssel a gyermek alá helyezkedik. Az ilyen típusú szerepcsere eredménye pedig hosszútávon egy hisztis, akaratos, kezelhetetlen kisgyerek, afféle mini önkényúr vagy diktátorkisasszony, akit mindenhol neveletlennek bélyegeznek.

Sem a szülőnek, sem a gyereknek nem jó

A szülőnek nyilván nem, hiszen kergetheti a gyermekét még este 9-kor a játszótéren, vagy vonszolhatja végig az utcán, ha ő épp nem szeretne hazamenni, ami egyrészt vérciki, másrészt kimerítő és küzdelmes. Azonban a gyermeknek ez még rosszabb, károsabb és veszélyesebb. A gyermeknek ugyanis a szülő a bázis, az erős, lerombolhatatlan, védelmet nyújtó bástya, kikezdhetetlen, határozott, mindenható (legalábbis ilyen szülő kellene neki). A gyermek egészséges személyiségfejlődéséhez szüksége van arra a biztonságra, amit csak egy határozott, következetes, stabil szülőtől kaphat meg. A könyörgő anya pedig távolról sem határozott. Az áldozati szerepbe helyezkedett, esdeklő anyát nem tisztelni kell, hanem felül kell kerekedni rajta és le kell győzni, meg kell semmisíteni. Mivel? Hisztivel és erőszakkal.

De ez nem a gyermek hibája; nem más ez, mint ösztönös válasz, hiszen az anya jelöli ki a saját szerepét, a gyermek autokrata viselkedésével csak erre reflektál. És mivel abban nő fel, hogy bekebelezi anyát, később majd bekebelezi a társait, a tanárait, a partnerét… Miközben bizonytalan, ingatag, labilis (ne adj isten agresszív) felnőtté cseperedik, akinek nincsenek gyökerei, akinek hiányzott az életéből a határozott szülő, mint a biztonságot nyújtó, megingathatatlan érzelmi erőd.

Mit tehetünk szülőként?

Következetesen kijelöljük a határokat, és tartjuk magunkat a meghatározott szerepekhez. Nem a csík húzza a repülőt, nem a befőtt teszi el a nagymamát. Nincs hiszti, nincs könyörgés, kérlelés, esdeklés. Ahogyan azt fent írtuk, a gyermeki elme az örömkeresés mechanizmusa alapján működik, amit nem nehéz a hasznunkra fordítanunk. Ugyanis, ha a kérésünket cselekvés követi, ami jutalomhoz vezet, azt a gyermek hamar megtanulja, és rutinként kezdi alkalmazni.

Persze, könnyű ezt mondani. De ne feledjük John Locke, kiváló filozófus idevonatkozó megállapítását: a gyermek egy üres lap, amire mi írunk – és a mi felelősségünk, hogy mit írunk erre a lapra.